Gondolataim a házasságról :-)

2010 szeptember 2. | Szerző: mikellanonek

 Kezdem rögtön a legelején.

Nagyon szép otthoni mintákat hozok a házasságról:

• láttam a nagyszüleimet együtt megöregedni

• látom a szüleimet, hogy mennyire figyelnek egymásra és miként hoznak közösen döntéseket

• végigéltem, ahogyan közösen nevelnek bennünket

• vannak elképzeléseim arról, hogy egyrészről mit szeretnék másképpen csinálni az életemben, másrészről mi az, amit mintaként továbbviszek

Ez mind szép, de sokszor úgy érzem, erős az elvárás felém, hogy a felmenőimhez hasonlóképpen éljem le az életemet.

S úgy érzem, ez nem pusztán a szüleim elvárása, hanem másoké is. Gondolom, koromnál fogva má’ épp itt lenne az ideje. 🙂 (Júj, de pikírt vagyok :-), de legalább tudatosan 🙂

Most azt gondolom a házasságról, hogy számomra az emberi kapcsolatok eme fajtája nem igazán kardinális kérdés. A vágyam az, hogy jól érezzem magam a bőrömben. S így jól érezzem magam egy kapcsolatban is.

Hogy mit is jelent a ”jól” ebben a kontextusban?

– azt, hogy bármikor kimondhatom az érzéseimet és a gondolataimat.

– azt, hogy görcsölés nélkül kötök kompromisszumokat, mert szeretem a másikat annyira, hogy ez nem okoz problémát sem rövid, sem hosszútávon.

– bizalmat 

S ha ez a jó érzés megvan, akkor elégedett vagyok és motivált arra, hogy tovább mélyítsem a kapcsolatomat.

 Az, hogy ennek a fokozatos mélyülésnek a házasság pont melyik fokozata, azt nem tudom. Ott még nem tartok. 🙂

Szóval nem vagyok „földön kívüli nő”, mint Luis de Funes egyik filmjében a nők. Nem kong a mellkasom, hús-vér nő vagyok, aki MOST így gondolkozik.

Nem várom el, hogy bárki megértse az életfilozófiámat, vagy az érzéseimet. Egyszerűen csak elég, ha az emberek szépen elfogadják… De mint tudjuk: az elfogadás, az nem is olyan egyszerű dolog. 🙂

Röviden: ennyit mára.

Egy hét és újra jövök.

puszipá,

http://mikellanonek.hu/nok-egymas-kozt-onismereti-csoport-noknek-2010-oktoberetol

Falak, ajtók és ablakok

2010 augusztus 12. | Szerző: mikellanonek

 Az előző bejegyzésem után sokat gondolkodtam a falaimról. Azokról, amelyekkel körbevettem magamat.
De főképp az járt az eszemben, hogy végül hogyan alakítottam ki rajtuk nyílásokat: ajtókat és ablakokat. Miként engedek be egyes embereket és miért küldök ki másokat? De legfőképp: mi késztetett arra, hogy hosszú idő után az első ablakot belevágjam, amin végre ki és be lehetett kukucskálni? 🙂

Döntő pillanat az volt az életemben, amikor rádöbbentem, hogy egy magam által felépített fal mögött üldögélek naphosszat. Ez volt az a pillanat, amikor belémhasított, hogy de igenis, én ki akarok törni innen!
Szokásomhoz híven nem figyeltem sem magamra, sem az érzéseimre. Csak fogtam magam, nekimentem a falnak és ó, persze fejjel.:-)

Hmm… Fájt. Nagyon fájt. De ebből sem tanultam semmit, hanem ismét nekimentem. És ismét fájt.:)

Ha valaki ilyeneket mesélne nekem magáról, akkor azt kérném tőle: „Mondd el konkrétan, mi történt.”
 
Tessék:
– ha az édesanyám számonkérte, hogy mit miért csinálok, akkor szembeszálltam vele. S nemcsak szembeszálltam, de veszekedtem és tiltakoztam minden porcikámmal!
– később, ha az aktuális férfi megkérdezte, hogy mit miért csinálok, hát elküldtem azonnal.

Szóval semmit nem tanultam, semmit nem fejlődtem. Csak dirr-dúrr cselekedtem, ahogy mindig is.

Aztán eljött a a bizonyos nagy pillanat és végre letettem a fegyvert. Nem harcoltam tovább a falakkal. Leültem és csendben figyeltem magamat. Rájöttem, hogy félek. Félek attól, hogy nem élhetem úgy az életemet, ahogy szeretném.
De közben arra is rájöttem, hogy sohasem jelzem a félelmemeimet kifelé. És pláne nem kérem, hogy úgy bánjanak velem, ahogy szeretném.

Így hát először szépen vágtam a falamon egy ablakot, hogy végre kilássak. Kinéztem, és láttam, mások hogy csinálják. Megengedtem, hogy mások is belássanak és lássák, hogy én mit csinálok. Kritikák és minősítések nélkül —csak csöndben. Nem volt könnyű.

Aztán, amikor tisztába kerültem magammal, hogy mit és hogyan szeretnék, akkor vágtam rá egy ajtót is. Nem másért, minthogy beengedjek rajta embereket és elmondjam nekik, hogy nekem hogyan jó és megkérdezzem tőlük, hogy nekik hogyan jó. S ha kialakult egymás kölcsönös elfogadása, akkor az ajtó nyitva maradhat és szabadon járkálhatunk rajta ki-be.:-)

S persze mindig történik valami, ami miatt újra elbújok a falak mögé. Újra és újra meg kell tudnom, hogy mit is szeretnék. És az emberek is változnak, persze. De most már beengedek embereket az ajtón, abban a tudatban is, hogy lesznek pontok, amik fájni fognak…de már nem küzdök, s pláne nem rontok fejjel a falnak.:-)

Egy hét és újra jövök:-)

puszipá