Falak, ajtók és ablakok

2010 augusztus 12. | Szerző: mikellanonek

 Az előző bejegyzésem után sokat gondolkodtam a falaimról. Azokról, amelyekkel körbevettem magamat.
De főképp az járt az eszemben, hogy végül hogyan alakítottam ki rajtuk nyílásokat: ajtókat és ablakokat. Miként engedek be egyes embereket és miért küldök ki másokat? De legfőképp: mi késztetett arra, hogy hosszú idő után az első ablakot belevágjam, amin végre ki és be lehetett kukucskálni? 🙂

Döntő pillanat az volt az életemben, amikor rádöbbentem, hogy egy magam által felépített fal mögött üldögélek naphosszat. Ez volt az a pillanat, amikor belémhasított, hogy de igenis, én ki akarok törni innen!
Szokásomhoz híven nem figyeltem sem magamra, sem az érzéseimre. Csak fogtam magam, nekimentem a falnak és ó, persze fejjel.:-)

Hmm… Fájt. Nagyon fájt. De ebből sem tanultam semmit, hanem ismét nekimentem. És ismét fájt.:)

Ha valaki ilyeneket mesélne nekem magáról, akkor azt kérném tőle: „Mondd el konkrétan, mi történt.”
 
Tessék:
– ha az édesanyám számonkérte, hogy mit miért csinálok, akkor szembeszálltam vele. S nemcsak szembeszálltam, de veszekedtem és tiltakoztam minden porcikámmal!
– később, ha az aktuális férfi megkérdezte, hogy mit miért csinálok, hát elküldtem azonnal.

Szóval semmit nem tanultam, semmit nem fejlődtem. Csak dirr-dúrr cselekedtem, ahogy mindig is.

Aztán eljött a a bizonyos nagy pillanat és végre letettem a fegyvert. Nem harcoltam tovább a falakkal. Leültem és csendben figyeltem magamat. Rájöttem, hogy félek. Félek attól, hogy nem élhetem úgy az életemet, ahogy szeretném.
De közben arra is rájöttem, hogy sohasem jelzem a félelmemeimet kifelé. És pláne nem kérem, hogy úgy bánjanak velem, ahogy szeretném.

Így hát először szépen vágtam a falamon egy ablakot, hogy végre kilássak. Kinéztem, és láttam, mások hogy csinálják. Megengedtem, hogy mások is belássanak és lássák, hogy én mit csinálok. Kritikák és minősítések nélkül —csak csöndben. Nem volt könnyű.

Aztán, amikor tisztába kerültem magammal, hogy mit és hogyan szeretnék, akkor vágtam rá egy ajtót is. Nem másért, minthogy beengedjek rajta embereket és elmondjam nekik, hogy nekem hogyan jó és megkérdezzem tőlük, hogy nekik hogyan jó. S ha kialakult egymás kölcsönös elfogadása, akkor az ajtó nyitva maradhat és szabadon járkálhatunk rajta ki-be.:-)

S persze mindig történik valami, ami miatt újra elbújok a falak mögé. Újra és újra meg kell tudnom, hogy mit is szeretnék. És az emberek is változnak, persze. De most már beengedek embereket az ajtón, abban a tudatban is, hogy lesznek pontok, amik fájni fognak…de már nem küzdök, s pláne nem rontok fejjel a falnak.:-)

Egy hét és újra jövök:-)

puszipá

A férfiak

2010 június 24. | Szerző: mikellanonek

A kezdeti időszak az általános iskolára tehető. Ekkor már foglalkoztatott a kérdés és észrevettem, hogy vannak fiúk is körülöttem. Akkoriban azt gondoltam, hogy a fiúk sokat bántanak. Nem éreztem magam szép kislánynak, így szinte mindig a viccelődésük középpontjában voltam. Közben láttam azt is, hogy az általam szépnek tartott lányokkal állnak inkább szóba és velem, a csúnya lánnyal esetleg ”csak” barátkoznak. Így abban a tudatban teltek ezek az évek, hogy a szép lányoknak lesznek fiúik, a csúnya lányoknak viszont nem:-(

Szép kis kezdetek, ugye?! Egy film jut eszembe róla: Barbara Streisand: Tükröm, tükröm…:-)

Aztán Szilvi barátnőmmel egy suliba kezdtünk el járni Budapestre, a „nagyvárosba”. És már nem fiúkkal találkoztunk, hanem pasikkal. Beköszöntött az az időszak, mikor mások idegeire mentünk azzal, hogy állandóan bámultunk – vihorásztunk, no meg kibeszéltük a sármos, jó pasikat. Persze, ha egyedül jöttem-mentem, akkor ilyen kópéságokat még véletlenül se csináltam.:-)

S, hogy ezeknek a következményeként mi változott bennem? Sajnos elsőre semmi. Még mindig „csúnya lánynak” gondoltam magam. Olyan csúnya lánynak, aki ugyan találkozgat már fiúkkal, de ettől csupán „jófej csaj” lesz, nem pedig szép. Olyan, aki ugyan mindenkivel megtalálja a hangot és a gátlásai lassan kezdenek eltűnni. De még mindig azt gondolja, hogy a pasiknak szépség kell, és sajnos nem állt a sorban, mikor azt osztogatták. Valahogy így.
 
Nem nagyon tehettem mást, mint hogy elfogadtam ezt az állapotot.  Elfogadtam, hogy nem tartom magam szépnek, de mégis azt vettem észre magamon, hogy félek a férfiaktól. Már férfiakat emlegetek, mert egy nőnek férfi kell, 🙂 s én ekkor már nőnek éreztem magamat. Ekkor hoztam egy hirtelen döntést.

Elhatároztam, hogy szembe szállok a félelmeimmel és kideritem, hogy vajon mi is kell a férfiaknak. 🙂  Abbahagytam a férfiak kerülését. Kimondottan arra figyeltem, hogy találkozzak és beszélgessek velük.  Erre a technika vívmányait is bevetettem, azaz a neten is bátran ismerkedtem.

Ebből aztán születtek jó beszélgetések, sőt néha szerelmek is, de főként sok-sok tapasztalat, jók és rosszak egyaránt.
 
Azt vettem észre, hogy miközben én a férfiakat akarom jobban megismerni, valójában magamról derítek ki egy csomó mindent. Szépnek még mindig nem tartottam magam, de azért az is igaz, hogy ennek ellenkezőjét se mondta soha senki. Elkezdtem látni az erősségeimet és a gyengeségeimet és egyre határozottabb elképzeléseim lettek arról, hogy milyen is az a kapcsolat, amit el tudok képzelni férfi és nő között.

Sokszor megkaptam a környezetemtől, hogy szerintük túl magas a mércém és ezért nem találom a páromat. Engednem kellene sok mindenből. De hát a makacs természetem, ugye…

Most azt mondom, hogy amikor én kész vagyok arra a kapcsolatra, amire vágyom, akkor az egyszercsak megérkezik…:-)

Hogy ez meddig tart?! Ki a megmondhatója? De nem is ez a lényeg, hanem hogy megéljem ennek a keresésnek minden pillanatát, itt és most…:-)

Ahogy ezt a bejegyzést írom, az előző ”mikellanőnek” képzésen jár az eszem. Nem megy ki egy kérdés a fejemből:

Tényleg csak egy férfi által tudjuk teljes mértékben megélni a nőiességünket?!

Hát erre a kérdésre keresem a választ a következő bejegyzésemben…

puszipá