A férfiak

2010 június 24. | Szerző: mikellanonek

A kezdeti időszak az általános iskolára tehető. Ekkor már foglalkoztatott a kérdés és észrevettem, hogy vannak fiúk is körülöttem. Akkoriban azt gondoltam, hogy a fiúk sokat bántanak. Nem éreztem magam szép kislánynak, így szinte mindig a viccelődésük középpontjában voltam. Közben láttam azt is, hogy az általam szépnek tartott lányokkal állnak inkább szóba és velem, a csúnya lánnyal esetleg ”csak” barátkoznak. Így abban a tudatban teltek ezek az évek, hogy a szép lányoknak lesznek fiúik, a csúnya lányoknak viszont nem:-(

Szép kis kezdetek, ugye?! Egy film jut eszembe róla: Barbara Streisand: Tükröm, tükröm…:-)

Aztán Szilvi barátnőmmel egy suliba kezdtünk el járni Budapestre, a „nagyvárosba”. És már nem fiúkkal találkoztunk, hanem pasikkal. Beköszöntött az az időszak, mikor mások idegeire mentünk azzal, hogy állandóan bámultunk – vihorásztunk, no meg kibeszéltük a sármos, jó pasikat. Persze, ha egyedül jöttem-mentem, akkor ilyen kópéságokat még véletlenül se csináltam.:-)

S, hogy ezeknek a következményeként mi változott bennem? Sajnos elsőre semmi. Még mindig „csúnya lánynak” gondoltam magam. Olyan csúnya lánynak, aki ugyan találkozgat már fiúkkal, de ettől csupán „jófej csaj” lesz, nem pedig szép. Olyan, aki ugyan mindenkivel megtalálja a hangot és a gátlásai lassan kezdenek eltűnni. De még mindig azt gondolja, hogy a pasiknak szépség kell, és sajnos nem állt a sorban, mikor azt osztogatták. Valahogy így.
 
Nem nagyon tehettem mást, mint hogy elfogadtam ezt az állapotot.  Elfogadtam, hogy nem tartom magam szépnek, de mégis azt vettem észre magamon, hogy félek a férfiaktól. Már férfiakat emlegetek, mert egy nőnek férfi kell, 🙂 s én ekkor már nőnek éreztem magamat. Ekkor hoztam egy hirtelen döntést.

Elhatároztam, hogy szembe szállok a félelmeimmel és kideritem, hogy vajon mi is kell a férfiaknak. 🙂  Abbahagytam a férfiak kerülését. Kimondottan arra figyeltem, hogy találkozzak és beszélgessek velük.  Erre a technika vívmányait is bevetettem, azaz a neten is bátran ismerkedtem.

Ebből aztán születtek jó beszélgetések, sőt néha szerelmek is, de főként sok-sok tapasztalat, jók és rosszak egyaránt.
 
Azt vettem észre, hogy miközben én a férfiakat akarom jobban megismerni, valójában magamról derítek ki egy csomó mindent. Szépnek még mindig nem tartottam magam, de azért az is igaz, hogy ennek ellenkezőjét se mondta soha senki. Elkezdtem látni az erősségeimet és a gyengeségeimet és egyre határozottabb elképzeléseim lettek arról, hogy milyen is az a kapcsolat, amit el tudok képzelni férfi és nő között.

Sokszor megkaptam a környezetemtől, hogy szerintük túl magas a mércém és ezért nem találom a páromat. Engednem kellene sok mindenből. De hát a makacs természetem, ugye…

Most azt mondom, hogy amikor én kész vagyok arra a kapcsolatra, amire vágyom, akkor az egyszercsak megérkezik…:-)

Hogy ez meddig tart?! Ki a megmondhatója? De nem is ez a lényeg, hanem hogy megéljem ennek a keresésnek minden pillanatát, itt és most…:-)

Ahogy ezt a bejegyzést írom, az előző ”mikellanőnek” képzésen jár az eszem. Nem megy ki egy kérdés a fejemből:

Tényleg csak egy férfi által tudjuk teljes mértékben megélni a nőiességünket?!

Hát erre a kérdésre keresem a választ a következő bejegyzésemben…

puszipá

 

A nevem története

2010 június 17. | Szerző: mikellanonek

 Kezdjük a legelején.

Hugi. Ránézek. Nem gondolok semmire. Nem meglepő módon, ez a név azt fejezi ki, hogy valaki valakinek a húga. 🙂 Ha viszont mélyebbre ások és előhívom az emlékeimet: ennek a névnek mindig is rengeteg mögöttes tartalma volt számomra. Hugi a kezdetekben egy kedves, aranyos és főként JÓ kislány, aki szótfogad, megcsinálja, amit mondanak neki. Mert így illik, mert így kell, mert így helyes. Mai napig, ha hazamegyek, akkor Hugi vagyok, aki ugyan vendégségben van otthon, de azért az egykori, rögzült elvárások velem szemben ugyanazok, mint egykoron. Vagy legalábbis én így érzem. 🙂

PiTe. A nevem történetében a következő állomás. Hmmmmmmmmmmm. Ha belegondolok, de finom is a meggyes és az almás pite! De mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a PiTe korszakom pont olyan volt, mint a finom meggyes pite, hát elárulom, hogy ez bizony korántsem így volt. A PiTe korszak kb. általános iskolás koromtól 18 éves koromig tartott. Szép, hosszú időszak! PiTe gátlásos iskolás lány, aki ugyan magában hordozza Hugit, a jó kislányt, de ugyanakkor meg kell küzdenie a többi lány szépségével, a fiúk beszólásaival és azzal, hogy míg a többiek bulizni járnak, ő addig zötyög hazafelé a vonaton. PiTe volt az a lány, aki szívesen hallgatta a többi lány történeteit az éppen aktuális randikról. De közben azért mindig kicsit összeszorult a szíve.

Aztán ez a PiTe elkezdett dolgozni, céljai lettek, amiket kitűzött és elért, de közben úgy érezte, hogy valami folyamatosan kimarad az életéből. Talán pont a célok kergetése miatt. 🙁
Ha mostanában találkozok valakivel, aki még ezen a néven szólít, akkor rögtön látom a másik arcán, hogy ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ, de megváltoztál! Be kell valljam, ez bizony minden alkalommal igen jól esik a lelkemnek. 🙂

Teca. Ez az a történelmi pillanat a nevem sorsában! Végre én lettem saját magam névadója, s innentől már nem mások elnevezései alapján éltem tovább az életemet. Emlékszem, amikor először mutatkoztam be Tecaként! Az maga volt a szabadság. Tudtam, hogy nekem ez mit jelent és úgy éreztem, ezt végre sikerült mások felé is megjelenítenem.

Eleinte nem is igazán tudtam mit kezdeni újdonsült szabadságommal. Habzsoltam minden tudatosság nélkül. Aztán szépen lassan kialakultak az értékek. Ez a Teca mögül kikandikál Hugi, a jó kislány, ott lapul benne ugrásra készen PiTe, a szabadságharcos. Valami sajátos, magam alakította harmóniában élnek együtt, s nem úgy és olyan formában, ahogy a régi környezetem valaha elvárta volna tőlem. Ezért aztán anyu is és a család is nehezen tud mit kezdeni velem: a Hugiból lett Tecával.

De én szeretem ezt a Teca nevet. És ez a fontos.:-) Most. 🙂

Jövő héten elmesélem, hogy különböző korszakaimban milyen pasikkal találkoztam. 🙂

puszipá