„A nőnek többet kell beletenni egy kapcsolatba.”?!

2010 július 8. | Szerző: mikellanonek

 „A nőnek többet kell beletenni egy kapcsolatba.”?!

Ez a mondat egy délutáni műsorban ütötte meg a fülemet. Szingli férfiak meséltek a számukra ideális nőkről. Mostanában valahogy mindig nőkkel kapcsolatos témákat fogok ki, akár az éteren keresgélek, akár a polcról emelek le egy könyvet…:-)

No de térjünk csak vissza erre a mondatra. „A nőnek többet kell beletenni egy kapcsolatba.”

Hosszan gondolkoztam ezen. Kövezzetek meg, de valahol mégis egyet tudok ezzel érteni.

Kifejtem, jó? És természetesen kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat. Írjátok le legyetek szívesek, hogy mit gondoltok, Ti, akik olvassátok ezeket a sorokat.

Azt gondolom, hogy az érzékenységünk és a finomságunk sokat hozzá tud tenni egy kapcsolathoz. Egyrészt mi nők, jobban észreveszünk dolgokat, másrészt könnyebben is hozzuk a felszínre, hogy mi zajlik bennünk. Egyszerűen csak könnyebb kifejezni magunkat. Ettől aztán a férfiak is megbátorodhatnak, jobban észrevesznek részleteket és őnekik is jobban megy az önkifejezés.

Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy megéri ezt a „plusz” energiát befektetni, mert amennyit beleteszünk egy kapcsolatba, annyit ki is tudunk venni belőle. 🙂

Hát ma így 🙂

Várom a véleményeket!

Legközelebb július 22-én jelentkezem, az első mikellanőnek képzéssorozatról szóló beszámolóval 🙂

puszipá

www.mikellanonek.hu

A nagyanyó és én

2010 június 3. | Szerző: mikellanonek

 „Ó-ó-ó nagymami, drága nagymami,…

…aki csak jót, csak csupa jót,

mindig csak jót és szépet ád!”

Ahányszor megkérdezem magamtól, hogy a szívem mélyén, milyen nő szeretnék lenni, mindig csatázni kezdek a lelkiismeretemmel. Még ha a világ oly sokat változott is, a válaszom végül mindig ugyanaz marad: olyan, mint a nagyi.

Ilyenkor megszólal belül egy kiscsengő, s azt kérdezi: „nem olyan, mint az anyu?” Hát nem 🙁

Mára elmúlt a lelkiismeret-furdalás, maradt a megértés és az elfogadás.

A nagyival 1975-ben fordult szorosra a kapcsolatom, amikor is megláttam a napvilágot. Sok más gyerekhez hasonlóan én is elhatároztam, hogy letáborozom itt, ezen a Föld nevű bolygón.

Majd amikor eljött az óvodába járás ideje, anyukámat kedvesen megkérték, hogy ugyan maradjak már inkább otthon, ha meg tudja oldani. Sok a gyerek, mind óvodába akarna járni, de hát a falu meg kicsi, óvoda is csak egy van, s no, abban is igen kevés a hely. Így hát otthon maradtam. S mivel akkoriban a nagyiékkal éltünk együtt, így főként velük voltam. 

Csudajó évek voltak azok. Rengeteget játszottam! Főzni, hímezni tanultam. Sokat énekeltünk és még annál is többet nevettünk. Én egész nap csak ámultam – bámultam. Teljes bőrfelületemen keresztül szívtam magamba a sok új gondolatot és ismeretlen érzéseket. De sosem volt belőlük elég.

Nagyanyó gyakran tett-vett és mindig ügyködött valamin. Mégis maradt ideje magára, nagyapóra és az egész családra. Széles skálája volt a megható gesztusoknak, ahogy nagyapóhoz oda tudott fordulni: egyik pillanatban még finoman és lágyan, a következőben meg már valami végtelen huncutsággal. Rá egy percre pedig ismét gondoskodó tyúkanyóként hallgatta az unokákat vagy éppen ő mesélt és énekelt.

A kulcs, amit tőle kaptam a nőiséghez egy olyan ajtót nyit, amely mögött meleg-biztonságos a légkör, ahol a férfi férfi lehet, ahol a gyerek támaszt kaphat és ahol a nő is önmaga maradhat — a maga egyszerű és mégis bonyolult világával.

Drámaian megváltozott a világ. De ha ki tudjuk alakítani azt a légkört, amelyben önmagunk lehetünk, akkor igazi kincs a miénk 🙂

Hát ez kaptam a hátizsákomba a nagyimtól 🙂

Egy hét múlva kiderül, hogy mit szólt mindehhez az édesanyám:-) 

puszipá