Intimitás

2010 augusztus 5. | Szerző: mikellanonek

 Bevallom nőiesen, nekem sok munkámba került, hogy végre megengedjem magamnak az intimitást.
Láttam az otthon elcsattanó csókokat. Láttam és átéltem a simogatásokat. Mégis sokat küzdöttem, ha valaki közel akart kerülni hozzám.

Hogy miért is? A tapasztalatok, melyeket a saját bőrömön szereztem, arra tanítottak, hogy falakat kell építenem magam köré. Akkor nem bánthatnak.

Valahogy így gondolkodtam én erről.

Aztán rájöttem, hogy szükségem van emberekre, akiket beengedhetek az általam felépített fal mögé. Különben magányosan fogom leélni az életem.

Itt álljunk meg egy kicsit. Az utolsó mondatommal nem a párkapcsolatokra gondoltam. Nem, nem.

Szívesen vagyok egyedül, de a magány, nos, az valami más. Ha rámtőr a magány, magammal sem vagyok jó viszonyban. Ezt viszont én sohasem akartam és most sem akarom.

Elkezdtem hát dolgozni magamom és megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy igenis sérülni fogok, igenis lesznek csalódásaim. De lebontom a falakat és megélem az intimitást.

Azt is be kell valljam nőiesen, hogy ez azért nem olyan egyszerű. És bizony igen lassú folyamat. Minden alkalommal, amikor új embert hívok be a falak mögé, egy újabb hosszú folyamat kezdődik megint előlről. Abban bízok, hogy az illetőnek lesz türelme hozzá és rajtam sem hatalmasodik el közben a félelem. 🙂

S hogy miért nem jövök ki a falak mögül? Mert szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy én döntsem el, ki jöhet be. Ismerem az ajtót, amit én nyitok ki és tudom, hogy akár ki is jöhetek, ha nagyon akarok. 🙂

„Az intimitás egyrészt létszükséglet, és emiatt mindenki vágyik rá. Azt akarod, hogy a másik olyan intim viszonyba kerüljön veled, hogy lemond a védekezésről, feltárja előtted a sebeit, leveti minden álarcát és hamis személyiségeit, és anyaszült meztelenül fordul feléd. Másrészt viszont mindenki fél az intimitástól – bizalmas viszonyra vágysz, de nem mondasz le a saját védműveidről. Ez az egyik legfontosabb konfliktusforrás a barátok és a szerelmesek között: egyikük sem akar felhagyni a védekezéssel, egyikük sem mer teljesen pőrén, őszintén és nyitottan fordulni a másik felé – pedig mindketten vágynak rá.”

Hát így 🙂

Egy hét és újra jövök 🙂

puszipá

 

A nagyanyó és én

2010 június 3. | Szerző: mikellanonek

 „Ó-ó-ó nagymami, drága nagymami,…

…aki csak jót, csak csupa jót,

mindig csak jót és szépet ád!”

Ahányszor megkérdezem magamtól, hogy a szívem mélyén, milyen nő szeretnék lenni, mindig csatázni kezdek a lelkiismeretemmel. Még ha a világ oly sokat változott is, a válaszom végül mindig ugyanaz marad: olyan, mint a nagyi.

Ilyenkor megszólal belül egy kiscsengő, s azt kérdezi: „nem olyan, mint az anyu?” Hát nem 🙁

Mára elmúlt a lelkiismeret-furdalás, maradt a megértés és az elfogadás.

A nagyival 1975-ben fordult szorosra a kapcsolatom, amikor is megláttam a napvilágot. Sok más gyerekhez hasonlóan én is elhatároztam, hogy letáborozom itt, ezen a Föld nevű bolygón.

Majd amikor eljött az óvodába járás ideje, anyukámat kedvesen megkérték, hogy ugyan maradjak már inkább otthon, ha meg tudja oldani. Sok a gyerek, mind óvodába akarna járni, de hát a falu meg kicsi, óvoda is csak egy van, s no, abban is igen kevés a hely. Így hát otthon maradtam. S mivel akkoriban a nagyiékkal éltünk együtt, így főként velük voltam. 

Csudajó évek voltak azok. Rengeteget játszottam! Főzni, hímezni tanultam. Sokat énekeltünk és még annál is többet nevettünk. Én egész nap csak ámultam – bámultam. Teljes bőrfelületemen keresztül szívtam magamba a sok új gondolatot és ismeretlen érzéseket. De sosem volt belőlük elég.

Nagyanyó gyakran tett-vett és mindig ügyködött valamin. Mégis maradt ideje magára, nagyapóra és az egész családra. Széles skálája volt a megható gesztusoknak, ahogy nagyapóhoz oda tudott fordulni: egyik pillanatban még finoman és lágyan, a következőben meg már valami végtelen huncutsággal. Rá egy percre pedig ismét gondoskodó tyúkanyóként hallgatta az unokákat vagy éppen ő mesélt és énekelt.

A kulcs, amit tőle kaptam a nőiséghez egy olyan ajtót nyit, amely mögött meleg-biztonságos a légkör, ahol a férfi férfi lehet, ahol a gyerek támaszt kaphat és ahol a nő is önmaga maradhat — a maga egyszerű és mégis bonyolult világával.

Drámaian megváltozott a világ. De ha ki tudjuk alakítani azt a légkört, amelyben önmagunk lehetünk, akkor igazi kincs a miénk 🙂

Hát ez kaptam a hátizsákomba a nagyimtól 🙂

Egy hét múlva kiderül, hogy mit szólt mindehhez az édesanyám:-) 

puszipá

Más családok és más minták :-)

2010 május 27. | Szerző: mikellanonek

Elárulom, hogy nemcsak nekem kötődik a női lét különböző tevékenységekhez. Ezt a visszajelzések és képzéseink alapján biztosan állíthatom. 

Sokan vagyunk, akik életünk egy-egy pontján határozottan hangoztatjuk: ”Én nem ilyen felnőtt nő leszek! Én nem ilyen anya akarok lenni!” S aztán mégis visszük tovább a belénk ivódott mintát. Egy kicsit elkendőzzük, egy kicsit átalakítjuk, de visszük, visszük tovább… ösztönösen.

No de lépjünk csak tovább. Új iskola, új tanító néni, új közösség, új barátok – új minták színes kavalkádja. A tanító néni megmondja, hogyan illik viselkedni és hogyan nem. A fiúkkal már nem feltétlenül bújocska az, ami annak látszik 🙂

Ahogy ezt leírom, csak ülök itt, nézek magam elé és özönlenek az emlékeim…

Eleinte mi, csajok, csak a többi lányról csacsogtunk – persze mindig csakis a külsőségek tekintetében beszéltük ki őket. Aztán a téma fokozatosan átterelődött a fiúkra. És kizárólag a magasabb évfolyamba járó fiúkra! Hiszen az osztálytársaink olyan…izé…éretlenkék voltak 🙂

Aztán teltek az évek. Elkezdtünk megtelni, kerekedni, kigömbölyödni. Büszkén kellett volna viselnünk újdonsült idomainkat, de a fiúk közben vörösen vigyorogva figyeltek minket. Ha tesi órára öltöztünk át, leskelődtek – na, az volt ám az izgalom!

Hiába mondták nekik, hogy ezt srácok, nem illik! És mi is hiába hallottuk, hogy ettől vagyunk széplányok, viseljük hát büszkén a domborulatainkat! Hát… nem ment azért ez olyan könnyen.

A kezdeti tapasztalásainkra most még az őrült testi változások is ráépültek. A különböző tanároktól kapott különböző illemtanórákról nem is beszélve. Hát így igazodjon el az ember lánya.

 A nagy kérdés persze az volt: ki teszi helyükre a dolgokat? Ki mutat útat ebben a hormonális őrületben? Anya?! Aki elmondja, hogy ez így van jól? Vagy apa, aki elmondja, hogy én vagyok a legszebb királylány a világon? A tanárok, akik elmondják, hogy hogyan kell viselkedni? Vagy a barátnők?! Akik szintén „hormonháborúznak”???

Kérdések, kérdések, megválaszolatlan kérdések dongtak annak idején körbe minket…

S akkor arról még nem is ejtettem szót, hogy az milyen volt, amikor Cz. Ferivel gesztenyét szedtünk a templomkertben. Kimondhatatlan, furi érzések csiklandoztak egyfolytában, pillangók repkedtek a hasamban, vigyorogtam naphosszat és irultam-pirultam, mikor nagyi hirtelen megkérdezte: „mi újság”? 🙂

S aztán megjelentek életemben a könyvek. Lehet, hogy közületek emlékszik még valaki arra a bizonyos ’csók könyvre’. Még most is látom magunkat, ahogy fekszünk a tábori sátorban, fejünkre húzott hálózsákkal és a fülledt melegben elemlámpával olvasgatjuk a titkokat. Majd kidugjuk a fejünket a hideg levegőre és hangosan kacagunk ahhoz a részhez érve: ”ne egyél babot és hagymát az első csók előtt.” 🙂

Most így visszagondolva a „hormonháború” éveire, azon gondolkozom, hogy mi az, amit egy szülő ebben az időszakban adhat a lányának?

Azt hiszem, van válaszom és kíváncsi vagyok arra is, hogy Ti mit gondoltok: a szülő szeressen, hallgasson meg, figyeljen, terelgessen, és újra és újra: SZERESSEN!!!

Jövő héten jövök újra. Elmesélem a „hormonháború” időszak utáni kapcsolódásaimat: 

Édesanyámmal, nagymamámmal, barátnőkkel, s persze, a pasikkal. 🙂

puszipá