Mitől NŐ a NŐ?

2010 július 1. | Szerző: mikellanonek

 Sokan keresték már erre a kérdésre a választ. Szinte mindenki más konkluzióra jut.

Számomra nem is az a kérdés, hogy mitől nő a nő? Hanem az, hogy tényleg csak akkor leszünk nők, ha egy férfi van mellettünk? Vagy a nő nőnek érezheti magát egyedül is?

Igazából a 2. mikellanőnek képzésen ütött szöget a fejemben ez a kérdés. Nekem úgy tűnt, hogy a résztvevők csak akkor tartják magukat szépnek, csinosnak vagy jónak, ha ezt a külső környezet vissszatükrözi. És akkor a legbiztosabbak a nők magukban, ha a megerősítés a szeretett férfitől érkezik.

Hát hol van itt az önismeret vagy önbecsülés, kérem szépen?
Viszonyítás, viszonyítás és viszonyítás. Ez lett itt a fő kulcsszó.

Szép vagyok-e más nőkhöz képest? Elég vagyok-e a férfinak? Vagy más nő jobbat tud neki nyújtani? Folytathatnám a sort, de nem teszem.

Helyette ismét kérdezek: Mikor jutunk el már végre oda, hogy önmagunkat viszonyítjuk önmagunkhoz? Mikor fogok olyat hallani, hogy ”két évvel ezelőtt azt vettem észre magamon, hogy…” vagy olyat, hogy ”elkezdtem figyelni önmagamra, és mára már…”

Már hallom is, ahogy sokan azt válaszolják, hogy „de hát társas lények vagyunk és szükségünk van a külső visszajelzésekre.” Erre azt mondanám, hogy ez ugyan igaz, de először mégiscsak magunknak kell tisztában lenni saját erősségeinkkel és gyengeségeinkkel. És ami még fontosabb, mielőtt elkezdenénk küzdeni a gyengeségeinkkel, azt javaslom, hogy először inkább fogadjuk el őket. Aztán jöhetnek a külső visszajelzések, már egészen máshogy fogunk viszonyulni hozzájuk. Ahhoz, hogy változtassunk a dolgokon, kellenek a külső visszajelzések, de először magunknak kell tisztában lenni magunkkal. 🙂

Mindez sok idő, sok energia és sok munka, de megéri:-)

Egy hét múlva ismét itt leszek! Addig is nyitott szemmel figyelem a világot és jövő héten egy újabb kérdést „boncolgatok.”

puszipá

A férfiak

2010 június 24. | Szerző: mikellanonek

A kezdeti időszak az általános iskolára tehető. Ekkor már foglalkoztatott a kérdés és észrevettem, hogy vannak fiúk is körülöttem. Akkoriban azt gondoltam, hogy a fiúk sokat bántanak. Nem éreztem magam szép kislánynak, így szinte mindig a viccelődésük középpontjában voltam. Közben láttam azt is, hogy az általam szépnek tartott lányokkal állnak inkább szóba és velem, a csúnya lánnyal esetleg ”csak” barátkoznak. Így abban a tudatban teltek ezek az évek, hogy a szép lányoknak lesznek fiúik, a csúnya lányoknak viszont nem:-(

Szép kis kezdetek, ugye?! Egy film jut eszembe róla: Barbara Streisand: Tükröm, tükröm…:-)

Aztán Szilvi barátnőmmel egy suliba kezdtünk el járni Budapestre, a „nagyvárosba”. És már nem fiúkkal találkoztunk, hanem pasikkal. Beköszöntött az az időszak, mikor mások idegeire mentünk azzal, hogy állandóan bámultunk – vihorásztunk, no meg kibeszéltük a sármos, jó pasikat. Persze, ha egyedül jöttem-mentem, akkor ilyen kópéságokat még véletlenül se csináltam.:-)

S, hogy ezeknek a következményeként mi változott bennem? Sajnos elsőre semmi. Még mindig „csúnya lánynak” gondoltam magam. Olyan csúnya lánynak, aki ugyan találkozgat már fiúkkal, de ettől csupán „jófej csaj” lesz, nem pedig szép. Olyan, aki ugyan mindenkivel megtalálja a hangot és a gátlásai lassan kezdenek eltűnni. De még mindig azt gondolja, hogy a pasiknak szépség kell, és sajnos nem állt a sorban, mikor azt osztogatták. Valahogy így.
 
Nem nagyon tehettem mást, mint hogy elfogadtam ezt az állapotot.  Elfogadtam, hogy nem tartom magam szépnek, de mégis azt vettem észre magamon, hogy félek a férfiaktól. Már férfiakat emlegetek, mert egy nőnek férfi kell, 🙂 s én ekkor már nőnek éreztem magamat. Ekkor hoztam egy hirtelen döntést.

Elhatároztam, hogy szembe szállok a félelmeimmel és kideritem, hogy vajon mi is kell a férfiaknak. 🙂  Abbahagytam a férfiak kerülését. Kimondottan arra figyeltem, hogy találkozzak és beszélgessek velük.  Erre a technika vívmányait is bevetettem, azaz a neten is bátran ismerkedtem.

Ebből aztán születtek jó beszélgetések, sőt néha szerelmek is, de főként sok-sok tapasztalat, jók és rosszak egyaránt.
 
Azt vettem észre, hogy miközben én a férfiakat akarom jobban megismerni, valójában magamról derítek ki egy csomó mindent. Szépnek még mindig nem tartottam magam, de azért az is igaz, hogy ennek ellenkezőjét se mondta soha senki. Elkezdtem látni az erősségeimet és a gyengeségeimet és egyre határozottabb elképzeléseim lettek arról, hogy milyen is az a kapcsolat, amit el tudok képzelni férfi és nő között.

Sokszor megkaptam a környezetemtől, hogy szerintük túl magas a mércém és ezért nem találom a páromat. Engednem kellene sok mindenből. De hát a makacs természetem, ugye…

Most azt mondom, hogy amikor én kész vagyok arra a kapcsolatra, amire vágyom, akkor az egyszercsak megérkezik…:-)

Hogy ez meddig tart?! Ki a megmondhatója? De nem is ez a lényeg, hanem hogy megéljem ennek a keresésnek minden pillanatát, itt és most…:-)

Ahogy ezt a bejegyzést írom, az előző ”mikellanőnek” képzésen jár az eszem. Nem megy ki egy kérdés a fejemből:

Tényleg csak egy férfi által tudjuk teljes mértékben megélni a nőiességünket?!

Hát erre a kérdésre keresem a választ a következő bejegyzésemben…

puszipá

 

A nevem története

2010 június 17. | Szerző: mikellanonek

 Kezdjük a legelején.

Hugi. Ránézek. Nem gondolok semmire. Nem meglepő módon, ez a név azt fejezi ki, hogy valaki valakinek a húga. 🙂 Ha viszont mélyebbre ások és előhívom az emlékeimet: ennek a névnek mindig is rengeteg mögöttes tartalma volt számomra. Hugi a kezdetekben egy kedves, aranyos és főként JÓ kislány, aki szótfogad, megcsinálja, amit mondanak neki. Mert így illik, mert így kell, mert így helyes. Mai napig, ha hazamegyek, akkor Hugi vagyok, aki ugyan vendégségben van otthon, de azért az egykori, rögzült elvárások velem szemben ugyanazok, mint egykoron. Vagy legalábbis én így érzem. 🙂

PiTe. A nevem történetében a következő állomás. Hmmmmmmmmmmm. Ha belegondolok, de finom is a meggyes és az almás pite! De mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a PiTe korszakom pont olyan volt, mint a finom meggyes pite, hát elárulom, hogy ez bizony korántsem így volt. A PiTe korszak kb. általános iskolás koromtól 18 éves koromig tartott. Szép, hosszú időszak! PiTe gátlásos iskolás lány, aki ugyan magában hordozza Hugit, a jó kislányt, de ugyanakkor meg kell küzdenie a többi lány szépségével, a fiúk beszólásaival és azzal, hogy míg a többiek bulizni járnak, ő addig zötyög hazafelé a vonaton. PiTe volt az a lány, aki szívesen hallgatta a többi lány történeteit az éppen aktuális randikról. De közben azért mindig kicsit összeszorult a szíve.

Aztán ez a PiTe elkezdett dolgozni, céljai lettek, amiket kitűzött és elért, de közben úgy érezte, hogy valami folyamatosan kimarad az életéből. Talán pont a célok kergetése miatt. 🙁
Ha mostanában találkozok valakivel, aki még ezen a néven szólít, akkor rögtön látom a másik arcán, hogy ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ, de megváltoztál! Be kell valljam, ez bizony minden alkalommal igen jól esik a lelkemnek. 🙂

Teca. Ez az a történelmi pillanat a nevem sorsában! Végre én lettem saját magam névadója, s innentől már nem mások elnevezései alapján éltem tovább az életemet. Emlékszem, amikor először mutatkoztam be Tecaként! Az maga volt a szabadság. Tudtam, hogy nekem ez mit jelent és úgy éreztem, ezt végre sikerült mások felé is megjelenítenem.

Eleinte nem is igazán tudtam mit kezdeni újdonsült szabadságommal. Habzsoltam minden tudatosság nélkül. Aztán szépen lassan kialakultak az értékek. Ez a Teca mögül kikandikál Hugi, a jó kislány, ott lapul benne ugrásra készen PiTe, a szabadságharcos. Valami sajátos, magam alakította harmóniában élnek együtt, s nem úgy és olyan formában, ahogy a régi környezetem valaha elvárta volna tőlem. Ezért aztán anyu is és a család is nehezen tud mit kezdeni velem: a Hugiból lett Tecával.

De én szeretem ezt a Teca nevet. És ez a fontos.:-) Most. 🙂

Jövő héten elmesélem, hogy különböző korszakaimban milyen pasikkal találkoztam. 🙂

puszipá

Anyu

2010 június 10. | Szerző: mikellanonek

 Ahogy felnőttem és nem a gyermeki dühömmel nézek rá, már sokkal könnyebb és megértek dolgokat, amik akkor nagyon fájtak, de nem tudtam kifejezni. Így hát, ahogy már előző blogomban leírtam a nagyanyó lett a központ, a minta.

Anyu egy kedves, gondoskodó nő, aki a szeretetét azzal tudja kimutatni, hogy „etet”. Főz, főz, vásárol, főz, vásárol, főz, süt…………….
Már tudom, elfogadom, értékelem és nem állítok föl olyan elvárásokat, melyeknek nem tud megfelelni, hiszen neki sem tanították, meg. Mióta ezt látom és értem jobb a kapcsolatunk.

De gyerekként ezt hogyan is foghattam föl????? A gyerekkoromból az érzés maradt, a düh érzése és a kérdések hada:
– Velem miért nem, és a tesómmal miért igen??
– Miért baj az, ha nagyanyónyál vagyok még este is, amikor szeretek ott lenni?
– Miért kell minden percemmel elszámolnom???
– Miért kell aput választás elé állítani???
– MIÉRT NEM ÉRTESSZ ENGEM???? stb., stb.,

Ma már tudom a válaszokat, és ez jó:-)

Szóval akár hiszitek, akár nem kedves olvasóim, volt mit dolgoznom ezzel a női mintával, amit kaptam. S úgy gondolom sikerült kivenni ebből is, amitől épülni tudok:-)

Igaz az kellett hozzá, hogy összepakoljak és elinduljak és Hugiból (így hívtak otthon) Tecává válljak:-)

S hogyan kezdődött ez a folyamat, abba jövő héten beavatlak titeket:-)

szép hetet!

puszipá

 

A nagyanyó és én

2010 június 3. | Szerző: mikellanonek

 „Ó-ó-ó nagymami, drága nagymami,…

…aki csak jót, csak csupa jót,

mindig csak jót és szépet ád!”

Ahányszor megkérdezem magamtól, hogy a szívem mélyén, milyen nő szeretnék lenni, mindig csatázni kezdek a lelkiismeretemmel. Még ha a világ oly sokat változott is, a válaszom végül mindig ugyanaz marad: olyan, mint a nagyi.

Ilyenkor megszólal belül egy kiscsengő, s azt kérdezi: „nem olyan, mint az anyu?” Hát nem 🙁

Mára elmúlt a lelkiismeret-furdalás, maradt a megértés és az elfogadás.

A nagyival 1975-ben fordult szorosra a kapcsolatom, amikor is megláttam a napvilágot. Sok más gyerekhez hasonlóan én is elhatároztam, hogy letáborozom itt, ezen a Föld nevű bolygón.

Majd amikor eljött az óvodába járás ideje, anyukámat kedvesen megkérték, hogy ugyan maradjak már inkább otthon, ha meg tudja oldani. Sok a gyerek, mind óvodába akarna járni, de hát a falu meg kicsi, óvoda is csak egy van, s no, abban is igen kevés a hely. Így hát otthon maradtam. S mivel akkoriban a nagyiékkal éltünk együtt, így főként velük voltam. 

Csudajó évek voltak azok. Rengeteget játszottam! Főzni, hímezni tanultam. Sokat énekeltünk és még annál is többet nevettünk. Én egész nap csak ámultam – bámultam. Teljes bőrfelületemen keresztül szívtam magamba a sok új gondolatot és ismeretlen érzéseket. De sosem volt belőlük elég.

Nagyanyó gyakran tett-vett és mindig ügyködött valamin. Mégis maradt ideje magára, nagyapóra és az egész családra. Széles skálája volt a megható gesztusoknak, ahogy nagyapóhoz oda tudott fordulni: egyik pillanatban még finoman és lágyan, a következőben meg már valami végtelen huncutsággal. Rá egy percre pedig ismét gondoskodó tyúkanyóként hallgatta az unokákat vagy éppen ő mesélt és énekelt.

A kulcs, amit tőle kaptam a nőiséghez egy olyan ajtót nyit, amely mögött meleg-biztonságos a légkör, ahol a férfi férfi lehet, ahol a gyerek támaszt kaphat és ahol a nő is önmaga maradhat — a maga egyszerű és mégis bonyolult világával.

Drámaian megváltozott a világ. De ha ki tudjuk alakítani azt a légkört, amelyben önmagunk lehetünk, akkor igazi kincs a miénk 🙂

Hát ez kaptam a hátizsákomba a nagyimtól 🙂

Egy hét múlva kiderül, hogy mit szólt mindehhez az édesanyám:-) 

puszipá

Más családok és más minták :-)

2010 május 27. | Szerző: mikellanonek

Elárulom, hogy nemcsak nekem kötődik a női lét különböző tevékenységekhez. Ezt a visszajelzések és képzéseink alapján biztosan állíthatom. 

Sokan vagyunk, akik életünk egy-egy pontján határozottan hangoztatjuk: ”Én nem ilyen felnőtt nő leszek! Én nem ilyen anya akarok lenni!” S aztán mégis visszük tovább a belénk ivódott mintát. Egy kicsit elkendőzzük, egy kicsit átalakítjuk, de visszük, visszük tovább… ösztönösen.

No de lépjünk csak tovább. Új iskola, új tanító néni, új közösség, új barátok – új minták színes kavalkádja. A tanító néni megmondja, hogyan illik viselkedni és hogyan nem. A fiúkkal már nem feltétlenül bújocska az, ami annak látszik 🙂

Ahogy ezt leírom, csak ülök itt, nézek magam elé és özönlenek az emlékeim…

Eleinte mi, csajok, csak a többi lányról csacsogtunk – persze mindig csakis a külsőségek tekintetében beszéltük ki őket. Aztán a téma fokozatosan átterelődött a fiúkra. És kizárólag a magasabb évfolyamba járó fiúkra! Hiszen az osztálytársaink olyan…izé…éretlenkék voltak 🙂

Aztán teltek az évek. Elkezdtünk megtelni, kerekedni, kigömbölyödni. Büszkén kellett volna viselnünk újdonsült idomainkat, de a fiúk közben vörösen vigyorogva figyeltek minket. Ha tesi órára öltöztünk át, leskelődtek – na, az volt ám az izgalom!

Hiába mondták nekik, hogy ezt srácok, nem illik! És mi is hiába hallottuk, hogy ettől vagyunk széplányok, viseljük hát büszkén a domborulatainkat! Hát… nem ment azért ez olyan könnyen.

A kezdeti tapasztalásainkra most még az őrült testi változások is ráépültek. A különböző tanároktól kapott különböző illemtanórákról nem is beszélve. Hát így igazodjon el az ember lánya.

 A nagy kérdés persze az volt: ki teszi helyükre a dolgokat? Ki mutat útat ebben a hormonális őrületben? Anya?! Aki elmondja, hogy ez így van jól? Vagy apa, aki elmondja, hogy én vagyok a legszebb királylány a világon? A tanárok, akik elmondják, hogy hogyan kell viselkedni? Vagy a barátnők?! Akik szintén „hormonháborúznak”???

Kérdések, kérdések, megválaszolatlan kérdések dongtak annak idején körbe minket…

S akkor arról még nem is ejtettem szót, hogy az milyen volt, amikor Cz. Ferivel gesztenyét szedtünk a templomkertben. Kimondhatatlan, furi érzések csiklandoztak egyfolytában, pillangók repkedtek a hasamban, vigyorogtam naphosszat és irultam-pirultam, mikor nagyi hirtelen megkérdezte: „mi újság”? 🙂

S aztán megjelentek életemben a könyvek. Lehet, hogy közületek emlékszik még valaki arra a bizonyos ’csók könyvre’. Még most is látom magunkat, ahogy fekszünk a tábori sátorban, fejünkre húzott hálózsákkal és a fülledt melegben elemlámpával olvasgatjuk a titkokat. Majd kidugjuk a fejünket a hideg levegőre és hangosan kacagunk ahhoz a részhez érve: ”ne egyél babot és hagymát az első csók előtt.” 🙂

Most így visszagondolva a „hormonháború” éveire, azon gondolkozom, hogy mi az, amit egy szülő ebben az időszakban adhat a lányának?

Azt hiszem, van válaszom és kíváncsi vagyok arra is, hogy Ti mit gondoltok: a szülő szeressen, hallgasson meg, figyeljen, terelgessen, és újra és újra: SZERESSEN!!!

Jövő héten jövök újra. Elmesélem a „hormonháború” időszak utáni kapcsolódásaimat: 

Édesanyámmal, nagymamámmal, barátnőkkel, s persze, a pasikkal. 🙂

puszipá

A család és a minták.

2010 május 20. | Szerző: mikellanonek

Ha néhanapján rákérdeztem, hogy miért csak nekem kell a bevásárlásban, a főzés előkészítésben vagy a stoppolásban segítenem, és a tesómnak, aki momentán fiú, miért nem, akkor nagyon egyértelmű és kőbevésett válaszokat kaptam családomtól: „Azért, mert te lány vagy!” És ezzel el is volt intézve a dolog.

Aztán jöttek a kerti munkák, a kapálás meg a gyomlálás és ezekben már a tesó is jeleskedett.

Ha ezeknél szerényen érdeklődtem, hogy akkor most „miért kell nekem is, hiszen én lány vagyok” akkor megint csak a már ismert, bebetonozott bizonyossággal találtam szembe magamat. Ami a jelen esetben már így hangzott: „Azért, mert a család tagja vagy!” És ezzel el volt intézve ez is.

De akármilyen keményen töröm a fejemet, nem nagyon tudok olyan esetet előbányászni emlékeim üledéke alól, amikor a tesóm válaszul azt kapta volna, hogy neki valamit azért kell megcsinálnia, mert ő fiú. Legfeljebb néha olyat, hogy „menj, segíts neki, mert az nehéz”. 🙂

Hát igen. Akkoriban a nőiség, mint a létezésem magától értetődő és egyedül lehetséges módja, nekem tevékenységekhez kapcsolódott. Minden, amit magam körül láttam, mélyen belémívódott. Minden válasz, amit valaha kaptam, a mai napig befolyásolják női létemet.  Akár így, akár úgy. A kezdetek (is) különösen fontosak. 🙂

És ez így volt jól. 🙂

Következő bejegyzésem egy hét múlva várható. Akkor arról fogok mesélni, milyen volt az, amikor a védett családi minták után a suliban találoztam „más mintázatú” lányokkal. Rájöttem, hogy nemcsak a szomszéd fiú létezik a világon és arra is rájöttem, hogy a tanító néniknek mindíg igaza van. 🙂

puszipá