Szabadság
2010 szeptember 30. | Szerző: mikellanonek
Borzasztóan élveztem, hogy nem kérdezi meg senki:
– „hová mész?”
– „miért mész?”
– „mikor jössz?”
Egyszerűen csak voltam, éltem, léteztem és ezek nélkül a – számomra idegesítő és számon kérő – kérdések nélkül is tudták mi van velem azok az emberek, akik akarták tudni és azok az emberek, akiknek el akartam árulni.
Meg is fogadtam, hogy nem szeretnék olyan kapcsolatban élni, ahol számonkérésként élem meg ha érdeklődnek arról, hogy mikor mi történik velem.
A nagy kérdés csak az volt, hogy hogyan lehet ezeket az amúgy ártatlan kérdéseket nem így megélni, amikor az életem egy fontos fejlődési korszakában ezekhez a kérdésekhez a számonkérés érzése társult. Hmm. Jó kérdés ugye??? (és még hány ilyen dolog van, ami rögzül bennünk, jegyzem meg halkan:-)
Sokáig csak menekültem azok elől a helyzetek, emberek elől, ahol úgy éreztem, hogy jön a fojtogató hármas.
Aztán elgondolkodtam azon, hogy mi is a baj azzal ha valaki tudni szeretné, hogy hol vagyok? Biztos, hogy számon akar kérni?
S aztán mikor rájöttem arra, hogy ezek a kérdések arról is szólhatnak, hogy egyszerűen valakit érdekel hol vagyok, mert mondjuk szeretne velem lenni és tudni szeretné mikor van egymásra időnk. Hmmmmmmmmmmm. Igen ez aztán a paradigma váltás:-)
Hosszú a folyamat, de megéri.
Most kereshetek egy újabb berögződést, amivel dolgozhatok hehehe:-)
Nektek is jó paradigmaváltásokat kívánok!
puszipá
TŰZ
2010 szeptember 9. | Szerző: mikellanonek
Többször hallottam nagymamámtól annak idején, hogy egy kapcsolatban a Nő feladata, hogy őrizze a tüzet. Ő persze anno házasságot mondott. 🙂
Nagyon morbid, ami eszembe jutott. Az a kép villant fel előttem, ahogy a kerti partik végén a férfiak lepisilik a tüzet. Azt a tüzet, amit egészen odáig gondosan szítottak és odafigyeltek, hogy nehogy kialudjon.
Vajon a bennünk lévő tűz is akkor alszik ki, amikor már nem kap kellő figyelmet? Ha a parázsra már nem teszünk egy újabb fahasábot, hogy tovább égjen?
Már látom, ahogy pár ember a fejéhez kap, hogy „ajaj, ezzel a nővel nagy problémák vannak, lehet, hogy el kellene kezdeni kezeltetnie magát:-D.”
De komolyan: gondoljuk át ezt egy kicsit együtt.
Gondoljunk vissza a kapcsolatok elejére.
Az ismerkedési fázisban megrakjuk a tüzet. Egyre több gondolatot és érzést osztunk meg egymással.
Néha van ugyan egy kis füst és persze vannak kétségeink és kérdéseink.
Majd jön a szenvedély, a vágy, magasra csapnak a lángok.
Aztán ellankadnak és elmúlik a rózsaszín fátyol. Lesz csendesen, ámde tartósan ízzó parázs.
Meg lehet élni a szürke, egyenletes hétköznapokat, melyek tele vannak csudálatos pillanatokkal. A parázsnál isteni szalonnát lehet sütni, viszont utána már jól esik, ha egy újabb hasáb kerül a parázsra.
Lobbanjon csak fel újra a láng, kell, ami átmelegítsen minket falatozás közben!
Rengeteg szimbólumot használtam, tudom. Miközben írtam, képek sora futott át rajtam a saját kapcsolataim alakulásáról. Szóval jót nosztalgiáztam.
Remélem, Ti is így jártok olvasás közben, kedves olvasóim, csak engedjétek szabadjára a fantáziátokat…:-):-)
De a kérdés továbbra is bennem parázslik: szóval ki is őrzi a tüzet egy kapcsolatban?!
Most úgy érzem, ennek a feladatnak a nagy része ránk, nőkre hárul. De szükségünk van arra, hogy érezzük, hogy a másiknak is igénye van erre a tűzre. Ha nincs rá szükség, nem kívánják, hogy ”tüzesek” legyünk, akkor a parázs fokozatosan kialszik… Belülről, a belső parázsból táplálkozunk ideig-óráig.
De szükségünk van a másiktól, főként pedig a szeretett férfitól jövő szítóerőre és megerősítésre, hogy újra lobogni tudjunk:-D
Ma így:-)
puszipá
http://mikellanonek.hu/nok-egymas-kozt-onismereti-csoport-noknek-2010-oktoberetol
Gondolataim a házasságról :-)
2010 szeptember 2. | Szerző: mikellanonek
Kezdem rögtön a legelején.
Nagyon szép otthoni mintákat hozok a házasságról:
• láttam a nagyszüleimet együtt megöregedni
• látom a szüleimet, hogy mennyire figyelnek egymásra és miként hoznak közösen döntéseket
• végigéltem, ahogyan közösen nevelnek bennünket
• vannak elképzeléseim arról, hogy egyrészről mit szeretnék másképpen csinálni az életemben, másrészről mi az, amit mintaként továbbviszek
Ez mind szép, de sokszor úgy érzem, erős az elvárás felém, hogy a felmenőimhez hasonlóképpen éljem le az életemet.
S úgy érzem, ez nem pusztán a szüleim elvárása, hanem másoké is. Gondolom, koromnál fogva má’ épp itt lenne az ideje. 🙂 (Júj, de pikírt vagyok :-), de legalább tudatosan 🙂
Most azt gondolom a házasságról, hogy számomra az emberi kapcsolatok eme fajtája nem igazán kardinális kérdés. A vágyam az, hogy jól érezzem magam a bőrömben. S így jól érezzem magam egy kapcsolatban is.
Hogy mit is jelent a ”jól” ebben a kontextusban?
– azt, hogy bármikor kimondhatom az érzéseimet és a gondolataimat.
– azt, hogy görcsölés nélkül kötök kompromisszumokat, mert szeretem a másikat annyira, hogy ez nem okoz problémát sem rövid, sem hosszútávon.
– bizalmat
S ha ez a jó érzés megvan, akkor elégedett vagyok és motivált arra, hogy tovább mélyítsem a kapcsolatomat.
Az, hogy ennek a fokozatos mélyülésnek a házasság pont melyik fokozata, azt nem tudom. Ott még nem tartok. 🙂
Szóval nem vagyok „földön kívüli nő”, mint Luis de Funes egyik filmjében a nők. Nem kong a mellkasom, hús-vér nő vagyok, aki MOST így gondolkozik.
Nem várom el, hogy bárki megértse az életfilozófiámat, vagy az érzéseimet. Egyszerűen csak elég, ha az emberek szépen elfogadják… De mint tudjuk: az elfogadás, az nem is olyan egyszerű dolog. 🙂
Röviden: ennyit mára.
Egy hét és újra jövök.
puszipá,
http://mikellanonek.hu/nok-egymas-kozt-onismereti-csoport-noknek-2010-oktoberetol
Bizalom
2010 augusztus 19. | Szerző: mikellanonek
Az előző bejegyzésem után többször eszembe jutott, hogy mi történik azután, ha valakit beengedtem a falak mögé. Hogyan alakul ki a bizalom?
Ugyanis azt vettem észre magamon, hogy a munkám során hamar és könnyedén tudok bizalommal teli légkört kialakítani. Könnyen megnyílnak az emberek felém. Én is könnyen nyílok meg mások felé.
A magánéletemben már van egy kis kurfli a dologban. A bizalommal teli légkör kialakításával és a mások megnyitásával továbbra sincs gond. Na de a magam megnyítása, hát…az bizony problémát okoz. Adok magamból kis szeleteket, de nagyon nehezen osztok meg mindent. És így bizony nem könnyű emberi kapcsolatokat kialakítani.
S ekkor szemügyre vettem azokat az emberi kapcsolataimat az életemben, ahol sikerült megnyílnom. Ahol nem szelektálok, amikor a gondolataimat és érzéseimet kifejezem a másik felé.
Arra jöttem rá, hogy bizony az elején velük is nehezen indult a bizalmi kapcsolat. Hosszú hónapok voltak, mire megosztottam velük a legbelsőbb dolgaimat.
Ami segített ebben, az a kölcsönös figyelem. Az, hogy nem akartunk többet a másiktól, mint amit adott. Türelmesek voltunk abban, hogy mikor és mit fejezünk ki egymás felé. Szóval hagytuk, hogy mindenki a saját ritmusában engedjen közelebb.
A fent említett idézetet olvasva, megvallom, hogy bizony félek a csalódástól. Így nehezen adok bizalmat. Amit most tenni próbálok, az az, hogy a másokban való csalódásaimat igyexem nem projektálni azokra, akiket éppen a bizalmamba szeretnék fogadni.
Nehéz feladat ez, nem is gondoltam volna, hogy néha mennyire nehéz.
De reménykedek abban, hogy, aki szeretné a bizalmi kapcsolatot, annak lesz elegendő türelme…:-)
Mára ennyit…
Egy hét múlva itt vagyok:-)
puszipá
Falak, ajtók és ablakok
2010 augusztus 12. | Szerző: mikellanonek
Az előző bejegyzésem után sokat gondolkodtam a falaimról. Azokról, amelyekkel körbevettem magamat.
De főképp az járt az eszemben, hogy végül hogyan alakítottam ki rajtuk nyílásokat: ajtókat és ablakokat. Miként engedek be egyes embereket és miért küldök ki másokat? De legfőképp: mi késztetett arra, hogy hosszú idő után az első ablakot belevágjam, amin végre ki és be lehetett kukucskálni? 🙂
Döntő pillanat az volt az életemben, amikor rádöbbentem, hogy egy magam által felépített fal mögött üldögélek naphosszat. Ez volt az a pillanat, amikor belémhasított, hogy de igenis, én ki akarok törni innen!
Szokásomhoz híven nem figyeltem sem magamra, sem az érzéseimre. Csak fogtam magam, nekimentem a falnak és ó, persze fejjel.:-)
Hmm… Fájt. Nagyon fájt. De ebből sem tanultam semmit, hanem ismét nekimentem. És ismét fájt.:)
Ha valaki ilyeneket mesélne nekem magáról, akkor azt kérném tőle: „Mondd el konkrétan, mi történt.”
Tessék:
– ha az édesanyám számonkérte, hogy mit miért csinálok, akkor szembeszálltam vele. S nemcsak szembeszálltam, de veszekedtem és tiltakoztam minden porcikámmal!
– később, ha az aktuális férfi megkérdezte, hogy mit miért csinálok, hát elküldtem azonnal.
Szóval semmit nem tanultam, semmit nem fejlődtem. Csak dirr-dúrr cselekedtem, ahogy mindig is.
Aztán eljött a a bizonyos nagy pillanat és végre letettem a fegyvert. Nem harcoltam tovább a falakkal. Leültem és csendben figyeltem magamat. Rájöttem, hogy félek. Félek attól, hogy nem élhetem úgy az életemet, ahogy szeretném.
De közben arra is rájöttem, hogy sohasem jelzem a félelmemeimet kifelé. És pláne nem kérem, hogy úgy bánjanak velem, ahogy szeretném.
Így hát először szépen vágtam a falamon egy ablakot, hogy végre kilássak. Kinéztem, és láttam, mások hogy csinálják. Megengedtem, hogy mások is belássanak és lássák, hogy én mit csinálok. Kritikák és minősítések nélkül —csak csöndben. Nem volt könnyű.
Aztán, amikor tisztába kerültem magammal, hogy mit és hogyan szeretnék, akkor vágtam rá egy ajtót is. Nem másért, minthogy beengedjek rajta embereket és elmondjam nekik, hogy nekem hogyan jó és megkérdezzem tőlük, hogy nekik hogyan jó. S ha kialakult egymás kölcsönös elfogadása, akkor az ajtó nyitva maradhat és szabadon járkálhatunk rajta ki-be.:-)
S persze mindig történik valami, ami miatt újra elbújok a falak mögé. Újra és újra meg kell tudnom, hogy mit is szeretnék. És az emberek is változnak, persze. De most már beengedek embereket az ajtón, abban a tudatban is, hogy lesznek pontok, amik fájni fognak…de már nem küzdök, s pláne nem rontok fejjel a falnak.:-)
Egy hét és újra jövök:-)
puszipá
Intimitás
2010 augusztus 5. | Szerző: mikellanonek
Bevallom nőiesen, nekem sok munkámba került, hogy végre megengedjem magamnak az intimitást.
Láttam az otthon elcsattanó csókokat. Láttam és átéltem a simogatásokat. Mégis sokat küzdöttem, ha valaki közel akart kerülni hozzám.
Hogy miért is? A tapasztalatok, melyeket a saját bőrömön szereztem, arra tanítottak, hogy falakat kell építenem magam köré. Akkor nem bánthatnak.
Valahogy így gondolkodtam én erről.
Aztán rájöttem, hogy szükségem van emberekre, akiket beengedhetek az általam felépített fal mögé. Különben magányosan fogom leélni az életem.
Itt álljunk meg egy kicsit. Az utolsó mondatommal nem a párkapcsolatokra gondoltam. Nem, nem.
Szívesen vagyok egyedül, de a magány, nos, az valami más. Ha rámtőr a magány, magammal sem vagyok jó viszonyban. Ezt viszont én sohasem akartam és most sem akarom.
Elkezdtem hát dolgozni magamom és megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy igenis sérülni fogok, igenis lesznek csalódásaim. De lebontom a falakat és megélem az intimitást.
Azt is be kell valljam nőiesen, hogy ez azért nem olyan egyszerű. És bizony igen lassú folyamat. Minden alkalommal, amikor új embert hívok be a falak mögé, egy újabb hosszú folyamat kezdődik megint előlről. Abban bízok, hogy az illetőnek lesz türelme hozzá és rajtam sem hatalmasodik el közben a félelem. 🙂
S hogy miért nem jövök ki a falak mögül? Mert szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy én döntsem el, ki jöhet be. Ismerem az ajtót, amit én nyitok ki és tudom, hogy akár ki is jöhetek, ha nagyon akarok. 🙂
„Az intimitás egyrészt létszükséglet, és emiatt mindenki vágyik rá. Azt akarod, hogy a másik olyan intim viszonyba kerüljön veled, hogy lemond a védekezésről, feltárja előtted a sebeit, leveti minden álarcát és hamis személyiségeit, és anyaszült meztelenül fordul feléd. Másrészt viszont mindenki fél az intimitástól – bizalmas viszonyra vágysz, de nem mondasz le a saját védműveidről. Ez az egyik legfontosabb konfliktusforrás a barátok és a szerelmesek között: egyikük sem akar felhagyni a védekezéssel, egyikük sem mer teljesen pőrén, őszintén és nyitottan fordulni a másik felé – pedig mindketten vágynak rá.”
Hát így 🙂
Egy hét és újra jövök 🙂
puszipá
Mi kell a nőnek? Mi kell a férfinak?
2010 július 29. | Szerző: mikellanonek
Számtalan könyvet és cikket olvastam már ebben a témában. Számtalan különböző véleménnyel szembesültem.
A következő következtetéseket vontam le:
1. Általánosságokat igyekszünk megfogalmazni, bizony sokszor azokba kapaszkodunk.
2. Előző múltbéli tapasztalatainkat felhasználva bélyegzünk meg férfiakat és nőket egyaránt. S közben korántsem vagyunk tisztában saját vágyainkkal és félelmeinkkel.
3. Ha pedig véletlenül mégis tisztában lennénk velük, akkor sem biztos, hogy minden helyzetben fel merjük őket vállalni.
S el is érkezett az a pillanat, amikor elkezdem dorgálni saját magam, hogy állandóan királyi többesben beszélek. Hiszen ha az általánosításokat nem tartom helyesnek, akkor nekem sem illene nagyüzemben gyártanom őket. 🙂
Szóval kezdem az elején 🙂
Mi kell a nőnek? Nem tudom! De azt, hogy mi kell nekem, azt kb. 90%-os bizonyossággal meg tudom mondani. A maradék 10%-ról pedig azt tudom, hogy félek tőle, de azon vagyok, hogy szembenézzek a félelmeimmel.
De mi kell ahhoz, hogy ezt az a férfi is tudja, aki mellettem van? Közvetítenem kell felé tettekben és szavakban. Ugye milyen egyszerűen hangzik? És mégsem az. 🙂
Mi kell a férfinak? Azt sem tudom. De azt tudom, hogy minden energiámmal azon vagyok, hogy aki mellettem van, arról a lehető legtöbbet megtudjak. Szeretném megismerni az érzéseit és a gondolatait. Hogyan? Figyelek, meghallgatok, kérdezek. Ugye ez is egyszerű? 🙂
Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre, férfiként és nőként is szükségünk van minőségi együtt töltött időre. És nemcsak akkor, amikor probléma van, amit meg kell beszélni, hanem rendszeresen, minden ok és apropó nélkül. Ha a kapcsolatunk fontos nekünk, akkor szánnunk kell rá elég időt.
Hát így gondolkodom én erről. 🙂
És te, kedves olvasóm? Te mit gondolsz?
Figyelj, egy hét múlva az intimitás témáját fogom körüljárni… 🙂
Addig is,
Szépet, boldogat,
Puszipá
Nőiesség
2010 július 22. | Szerző: mikellanonek
Nőiesség
Ha beírom a Google-ba ezt a szót, akkor a különböző nőtípusok felsorolásával kezdődik a találati lista. (Talán emlékeztek, hogy a különböző nőtípusokról már írtam az első blogomban.) Majd ilyen leírásokat találok:
„Nőiességünk külső jelképei a külső és belső szépség, a lágyság, a puhaság, a kellemes domborulatok. Belső meghatározói, pedig az érzelmi gazdagság, az okosság, a fokozott érzékenység, a dolgok sokoldalú megközelítése és a különleges nőies kisugárzás. Ám legfőképpen az anyaság, az életadás képessége, tehát az élet folyamatosságának biztosítása, amelyre csak a nő képes”
Ha magukat a nőket kérdezem meg, hogy szerintük ”miben rejlik a nőiességük?” akkor a legtöbb esetben eljutunk néhány külsőség megfogalmazásáig: mellem van, csinos vagyok… stb. Aztán ha némán a folytatásra várok, csak néznek rám és megkérdezik: „miért, van még valami?”
Amikor a képzésen a férfiaknak tettem fel a kérdést, hogy „mitől nőies számukra a nő?” A válaszok között az első helyen az szerepelt, hogy „persze fontos az első benyomás, hogy valaki hogyan néz ki, de még sokkal fontosabb az összhang és a kisugárzás.”
Elgondolkoztam: ha tetszeni akarunk a férfiaknak, vagy randira, találkozóra készülünk, milyen nagy gondossággal választjuk ki a ruhánkat és a sminkünket. De vajon a belső nőiségünket is ilyen alapossággal készítjük fel?!
Tapasztalataim szerint a nők többsége sokkal hamarabb vesz meg egy új ruhát vagy egy új szemspirált, amitől a hangulata ugyan megváltozik, mintsem hogy egy kicsit befelé fordulna vagy tisztába jönne saját magával. Tisztelet a kivételnek.
De tényleg megelégszünk azzal a morzsányi örömmel, amiért nem kellett tennünk semmit (legfeljebb megdolgozni a pénzért, amit elkölthetünk)? Vagy többet ér időt szánni olyan időtálló örömökre, mint az önbizalom és harmonikus kapcsolat?!
Nekem van a válaszom erre… és Neked, aki olvasod ezt?!
Szépet, jót, boldogat:-)
Puszipá
www. mikellanonek. hu
„A nőnek többet kell beletenni egy kapcsolatba.”?!
2010 július 8. | Szerző: mikellanonek
„A nőnek többet kell beletenni egy kapcsolatba.”?!
Ez a mondat egy délutáni műsorban ütötte meg a fülemet. Szingli férfiak meséltek a számukra ideális nőkről. Mostanában valahogy mindig nőkkel kapcsolatos témákat fogok ki, akár az éteren keresgélek, akár a polcról emelek le egy könyvet…:-)
No de térjünk csak vissza erre a mondatra. „A nőnek többet kell beletenni egy kapcsolatba.”
Hosszan gondolkoztam ezen. Kövezzetek meg, de valahol mégis egyet tudok ezzel érteni.
Kifejtem, jó? És természetesen kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat. Írjátok le legyetek szívesek, hogy mit gondoltok, Ti, akik olvassátok ezeket a sorokat.
Azt gondolom, hogy az érzékenységünk és a finomságunk sokat hozzá tud tenni egy kapcsolathoz. Egyrészt mi nők, jobban észreveszünk dolgokat, másrészt könnyebben is hozzuk a felszínre, hogy mi zajlik bennünk. Egyszerűen csak könnyebb kifejezni magunkat. Ettől aztán a férfiak is megbátorodhatnak, jobban észrevesznek részleteket és őnekik is jobban megy az önkifejezés.
Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy megéri ezt a „plusz” energiát befektetni, mert amennyit beleteszünk egy kapcsolatba, annyit ki is tudunk venni belőle. 🙂
Hát ma így 🙂
Várom a véleményeket!
Legközelebb július 22-én jelentkezem, az első mikellanőnek képzéssorozatról szóló beszámolóval 🙂
puszipá
Emberi játszmák
2010 október 21. | Szerző: mikellanonek
A minap sokat filozofálgattam magamban az emberi játszmák fontosságáról, miértjéről. Arra jöttem rá, hogy magyarázatokat keresek, majd találok vagy esetleg gyártok arra, hogy időnként miért kell játszmáznunk. Az az egy problémám van ezzel, hogy NEM ÉRTEM annak szükségességét!:-))))
Hiszen mennyivel könnyebb lenne egyszerűen mindig kimondani azt, és akkor, amikor gondolom és érzem.
HÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ… de fura lenne a világ:-)!
Szóval, akkor mégsem lenne könnyebb?? Na, látjátok!Ez az én problémám. Ezen filozófálgattam, hogy akkor miért is van szükség erre?? Könnyít az életünkön, vagy megnehezíti azt???
S, hogy kinek milyen válaszai vannak, arról legfeljebb sejtéseim lehetnek. Amiről tudásom van, az a saját válaszom.
Rájöttem, hogy ahogy öregszem (höhö:-D) egyre nehezebb szembenézni és kimondani – elsősorban magamnak – azokat a dolgokat, amikre vágyom és azokat a dolgokat amiktől félek. Annyi tapasztalatot szereztem már különböző helyzetekben és pontosan tudom, melyek azok az érzések (fájdalmak), amiket nem szeretnék mégegyszer átélni, amik elől menekülök, vagy rettegek. így hát védem magam. Ez az a pillanat, amikor bekapcsol a „játszma funkció”!(azon vagyok, hogy ne így legyen:-D)
Valahogy ki kellene szedni a másikból, hogy vajon a félelmeim megalapozottak-e, vagy a vágyaimat kimondhatom-e anélkül, hogy ne érezzem rosszul magam.
Bizonytalan vagyok magamban és játszmázom annak érdekében, hogy megbizonyosodjak. Ez nem igazán egyenes út, ugye???
De tegyétek a szivetekre a kezeteket! Ti nem ezt csináljátok??????
Hogy miért?
Szükségünk van arra az érzésre és tudásra egy kapcsolatban, hogy fontosak vagyunk a másiknak!
Szükségünk van arra az érzésre és tudásra a munkahelyünkön, hogy fontos a munkánk!
Szükségünk van arra az érzésre és tudásra egy baráti kapcsolatban, hogy kölcsönösen számíthatunk egymásra!
És így tovább…sorolhatnám tovább a szükségleteinket, érzés és tudás szempontjából, de nem teszem… (mindenki tudja folytatni enélkül is)
A filozofálgatásom végére igazából sehová sem jutottam. Az fontos, hogy tudjam mit miért csinálok, illetve kérdezzem meg a másikat, hogy mit miért csinál és ne kitalálni kezdjem, hogy vajon amit csinál miért csinálja. HA mégis belemegyek ebbe a belső találóskérdéses játékba, akkor hosszú játszmának nézünk elébe! Figyelem! A cselekvés és az előrelépés hosszú és nehéz folyamat lesz:-)!
Könyvajánlat: Eric Berne: Emberi játszmák, Eric Weiner: A boldog zarándok
Szép napokat!
puszipá
Oldal ajánlása emailben
X